|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Csáky István 2007. október 27.Megjelent Székely Mózes monográfiája, Szekeres Lukács Sándor munkája /Székely Mózes, Erdély székely fejedelme, Székelyudvarhely, 2007/, melyet székely körök és magánszemélyek támogatásával adtak ki. A fejedelem személyisége, életútja és vállalt történelmi hivatása okán a magyarság megmaradásáért folytatott harc legkiválóbb képviselői közé tartozik – írta róla a könyvet méltatva Varga Géza írástörténész. Székely Mózes mindössze három hónapig volt fejedelem. 1553-ban született Székelyudvarhelyen, lófő székely család sarjaként. Székely Mózes Báthory István fejedelem testőr katonájaként olyan sikeresen küzdött, hogy a fejedelem kinevezte a testőrség parancsnokának. A törökellenes háborúban számos sikeres csatát vívott. Rudolf császár biztatására Mihály havasalföldi vajda támadást intézett Erdély ellen. Báthory András fejedelem az erdélyi hadsereg vezetését Székely Mózesre bízta, de a fejedelem túl későn kezdte megszervezni a hadsereget. 1599-ben az erdélyi hadsereg Schellenbergnél vereséget szenvedett, a csíki székelyek a menekülő bíboros fejedelmet is megölték. Mihály vajda Székely Mózest kinevezte az erdélyi hadsereg parancsnokává, de hamarosan szembefordultak egymással. Székely Mózes elmenekült Lengyelországba. Mihály vajda és Giorgio Basta generális császári pénzen fogadott zsoldosokkal az 1601. augusztus 3-i csatában Goroszlónál vereséget mért az erdélyi hadseregre, melyet Székely Mózes és Csáky István vezetett. Székely Mózes, Bethlen Gáborral 1602–1603 telén megszervezte Erdély felszabadítását, elnyerte III. Mohamed szultán jóváhagyását, hogy Erdély fejedelme lehessen. 1603 márciusában indította csapatait a fejedelemség felszabadítására. 1603. májusában ünnepélyesen beiktatták fejedelmi tisztségébe. 1603 májusa és júniusa folyamán Erdély nagy részét felszabadította. A Habsburg-kormányzat Radu Serban havasalföldi vajdát küldte ellene. 1603. július 17-én, a Brassó melletti csatában vereséget szenvedtek az erdélyiek, a véres csatában – melyet Erdély Mohácsának is neveznek – mintegy 4000 magyar és székely vesztette életét, Székely Mózessel együtt. /(b. d.): Székely Mózes, Erdély székely fejedelme. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 27./2011. augusztus 30.Udvarházak, kastélyok és lakóik (In memoriam Demény Lajos)Nemzetközi történészkonferenciát tartanak kora ősszel a Székely Nemzeti Múzeum égisze alatt a nemrég elhunyt nagy székely történész, Demény Lajos emlékének szentelten. A Múzeum ezzel és hasonló rendezvényeivel egyre inkább betölti azt a szerepet, melyet mindig is szántak neki, s mely sajátos körülményeink között többszörösen indokolt, nevezetesen, hogy az akadémiai rangú kutatás mentora és fóruma legyen. Az eseményre azért érdemes már most felhívni a figyelmet, mert várhatóan fontos állomása lesz az egyre erőteljesebb együttműködésnek az erdélyi és anyaországi, illetve nemzetközi tudományos körök között. A kezdeményező dr. Tüdős S. Kinga ismert háromszéki tudományos kutató, aki a szervezők egyikeként is beszámol az alábbiakban arról, amit az eseményről már most tudni lehet. Teszi ezt a figyelemfelkeltés szándékával is, a szervezők és támogatóik a szélesebb nagyközönséghez és a tanulóifjúsághoz is fordulni kívánnak ajánlatukkal. Tüdős S. Kingának különben, mint ismeretes, tucatnyi kötete közül nem egynek idevágó a témája, hogy csak párat említsünk közülük: Erdélyi hétköznapok, Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán, A régi gernyeszegi várkastély, Erdélyi védőrendszerek a XV– XVII. században, illetve az Erdélyi testamentumok sorozat kötetei, de ide sorolhatnánk a Székely oklevéltár szerkesztésében játszott szerepét is. A kutató nyugdíjba meneteléig a bukaresti Nicolae Iorga Intézetben dolgozott, több rendben volt vendégprofesszora a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemnek és előadó több történettudományi intézetben. Kastélylakók – Udvarházak, kastélyok és lakóik 1700-ig, az erdélyi fejedelemkor végéig – e cím alatt hirdettük meg a konferenciát – tájékoztat a kutató, hozzátéve, hogy a legrégibb időkbe bevilágító, újabban örvendetesen fellendült székelyföldi régészeti kutatásoknak is szentelnek pár előadást. – Kik fogadták el meghívásukat? – A teljesség igénye nélkül: nagy megtiszteltetés, hogy jelentkeztek a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Magyar Levéltár igazgatói, a résztvevők fele-fele arányban erdélyiek és anyaországiak lesznek. Nem titkoltan kapcsolatépítési lehetőséget is kínálunk azok számára, akik érdemben foglalkoznak a székelység történetével határon innen és túl. Rendezvényünk mintegy folytatja, amit egy hasonló debreceni is pedzett, vagy részben a májusban megtartandó Rákóczy-konferencia is folytat, mivel oda székely témákkal is lehet jelentkezni. Háromnaposra terveztük, szeptember 22–23–24-ére, a dolgozatok bemutatásának és vitájának két napot szentelünk, a harmadikat pedig jutalomkirándulásnak. Kiemelten említem a jelentkezők közt Egyed Ákos akadémikust, aki Demény Lajosnak kortársa is volt, és nem kell külön bemutatni. A helyiek közül részt vesz Jánó Mihály, Benczédi Sándor, Csáki Árpád és Boér Hunor. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy az első nap a történészeké, a második nap a régészeké és művészettörténészeké lesz. Azért tágítottuk ki az időbeli kereteket, hogy a régészeket is be tudjuk vonni. Tudni kell, a Székelyföldön valóban dolgoznak nagyon jó régészek. Reméljük, eljön Benkő Elek is Magyarországról, aki korábban Székelykeresztúron dolgozott, itt lesz Kordé Zoltán, az ismert székely eredetkutató Szegedről, ugyanonnan Papp Sándor, továbbá Gebei Sándor, Csoma Zsigmond a Mezőgazdasági Múzeumból, Pásztor Emese az Iparművészeti Múzeumból, ketten a Nemzeti Múzeumból és a fejedelemkori témákkal újszerűen foglalkozó Balogh Judit a miskolci egyetemről. Úgy tervezzük, hogy egy címereknek szánt oklevél-kiállítást is megrendezünk, melynek anyaga a Magyar Országos Levéltárban található, s melynek poszter alakban készült színes fénymásolatait bocsátaná rendelkezésünkre az intézmény. Székely nemesi családok címereiről van szó. Asszonyszemmel – A történettudomány pár évtizede sokat foglalkozik a valamikori hétköznapok témáival, saját kutatásai is ezt tükrözik. – Az életmódról annyit: nagy élményt jelentett Kálnoky Sámuel erdélyi vicekancellár életének kutatása, ő alapozta meg különben a mai grófi ág hírnevét. Hasonlóképpen vizsgáltam például az első Mikes Kelemen – az író egyik nagybátyjának apja volt – halála kapcsán a kor temetkezési szokásait és eseményeit, hogyan szólalkozott össze Teleki uram Bethlen Miklós urammal a csíksomlyói templomban tartott gyászszertartáson. Aki elmélyed az iratanyagban, az előbb-utóbb egy témánál leragad. Legutóbb például az tűnt fel nekem, hogy milyen sokan kaptak címeres nemesi oklevelet a fejedelemtől írástudásuknak köszönhetően. Sokáig azt hitték, nem tudtak írni-olvasni a székelyek, holott ennek a fordítottja igaz. A székely katonai rendben az írástudás elterjedt volt. Erdélyben I. Rákóczi Györgytől 33-an kaptak e révén nemesi címet, 24 százalékuk a Székelyföldről származott. – Egy személyes kérdés: levéltári búvárkodásai közben kiemelten foglalkozott a nőlét kérdéseivel, mégpedig interdiszciplináris megközelítésben. Rokonszenves nőfigurákat állít elénk. – Igen, ebben hasznát vettem az ELTE-n végzett művészettörténészi és lélektani tanulmányaimnak. Egy kutatónak fantáziája is kell hogy legyen, különben amit produkál, nem egyéb fűrészkorpánál. Nekem több nagyasszonnyal van abszolút "személyes" kapcsolatom. Kálnoky Sámuel feleségével például, Lázár Druzsiannával, aki a Bethlen Gábor-féle Lázár családhoz tartozott. Nem Druzsina, hanem Druzsianna, ez így szép! Másik kedvencem Bethlen Druzsianna, Mikes Mihály felesége, az említett Mikes Kelemen menye. A harmadik Mindszenthy Krisztina, aki előbb Erdélyi István, majd Csáky István felesége volt. "Bensőséges viszonyban" állok stúdiumaim révén Bölcsesti Sára Székely Lászlónéval is. Ő román bojárfamíliából származott, mely összeházasodás révén bekerült Erdélybe. Édesanyja Szalánczy lány volt, szülei is már Erdélyben éltek. Hatalmas vagyonnal bírt. Hozzáment az erkölcsileg vitatott Székely Lászlóhoz, aki még a fejedelmi címmel is kacérkodott, végig a fejedelmek embere lévén. Meghalt, és három fiút hagyott maga után. Sára pedig másodszor Haller István katolikus gubernátorhoz ment férjhez. Nem az érdekelt, hogy katolizált-e, hanem a házasságkötés módja, a lakodalom lefolyása stb. – Van-e valami közös ezekben a nőalakokban? – Hogyne lenne. Nem tudom, hogy Mindszenthy Krisztinát hol tanították, de a korban a nemes kisasszonyokat is képezték, neki pedig aláírását láttam, tehát tudott írni. Nem vagyok semmilyen vonatkozásban feminista, de meg szeretném írni róluk, hogy megállták a helyüket a férjük mellett. Nem igaz, hogy kizárólag a szülés és gyermeknevelés volt a dolguk. A férjek sokszor voltak távol, a viszonylag nagy földbirtokot igazgatni kellett. Kálnoky azt írja levélben feleségének, ne riogassa a jobbágyokat, amíg ő odalesz, bánjon kesztyűs kézzel velük, mert akkor jobban dolgoznak majd neki. Számos adatom van arra, hogy ezek a nagyasszonyok szekéren mentek egyik helységből a másikba, gyerekkel az oldalukon, vagy hogy receptes könyvet írtak, feljegyzéseket vezettek, este mesét olvastak a gyereknek, emellett más nemesek gyerekét is maguk mellé vették, mint egy nevelőintézetben. Vezettek számadáskönyveket, vagy ellenőrizték azokat. Gyűjtöttek gyógyfüvet, udvart tartottak. Többször leírtam, hogy minden sikeres férfinak a háta mögött ott állt egy okos, kiegyensúlyozott, kedves teremtés: a feleség, az anyós, a szerető, a múzsa, akinek távolról sem az volt az egyedüli szerepe, hogy szüljön és szaporítsa a nemzetet! A konferenciáról még annyit: a Székely Nemzeti Múzeum segítsége mellett a szállásadásban a szervezők élvezik a megyei tanács támogatását, az élelmezéshez még szponzorokat keresnek. A Kálnoky család ösztöndíjat kíván felajánlani a konferencián egy középiskolásnak meghatározott téma kifejtésére, a pályázatot a rendezvényen fogják kihirdetni. B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. augusztus 17.„Tiszta” Romániát! (5.)A második bécsi döntés jellege Miután a román–magyar tárgyalások 1940. augusztus 16–24. között Szörénytornyán (Turnu Severin) eredménytelenül végződtek, a németek felajánlották a döntőbíráskodást, melybe bevonták Olaszországot is. Miután a román fél az ajánlatot elfogadta, némi vonakodás után a magyar kormány is beleegyezését adta. Magyarországot Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter, Romániát Mihail Manoilescu külügyminiszter képviselte. Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere Palotában hirdette ki a döntést. A kettéosztott Erdélynek nem volt történelmi előzménye. A magyar többségű, kisebbik, gazdaságilag szegényebb rész, Észak-Erdély (43 100 km2) Magyarországgal egyesült, míg az ásványkincsekben gazdagabb és román többségű Dél-Erdély (60 000 km2) Romániának maradt. A déli rész románsága ortodox többségű volt, míg az északi részé görög katolikus. A második bécsi döntés jellegéről mérvadónak tekinthető Teleki Pál munkatársa, Rónai András véleménye: „Kedvezőbb döntést az adott viszonyok között nem lehetett elképzelni. A kettéosztás a magyarok és románok egymás közti arányának felelt meg, tehát nemzetiségi alapú volt, de csak globálisan, mert a települési-elhelyezkedési viszonyok miatt az elvet részleteiben nem lehetett érvényesíteni. Nagyjából azonban igen, mert a legtisztább magyar területek visszakerültek Magyarországhoz, a legtisztább román területek Romániánál maradtak.” A bécsi döntés „Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak pontos ismeretében a »felező igazság« elvére épült”. Természetesen senki nem állítja, hogy e határvonal tökéletes volt. Kalotaszeg etnikai egységét kettévágták, Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely határszélre szorult, megszakadt a vasút-összeköttetés Kolozsvár és Székelyföld között. Azok érvei közt, akik Észak-Erdély visszaadását igazságtalannak tartják, szerepel a légből kapott állítás, miszerint Észak-Erdély román többségű volt. Némelyek az adott történelmi helyzet ismerete nélkül mondanak ítéletet. Érvük, hogy Erdély kettéosztásával Hitler mind Magyarországot, mind Romániát kihasználta. Ebben igazuk van, de 1940 nyarán „elképzelhetetlen lett volna egy olyan magyar kormány és politika, amely a jogtalanul elvett területek és népsokaság visszaszerzése elől kitérhetett volna, amikor annak lehetősége megnyílt, és érdekét végül erőszak és háború nélkül érvényesítette”. A magyarság a bécsi döntést az igazságtalan trianoni diktátum (1920. június 4.) részbeni orvoslásának tekintette, mert a történelmi és az etnikai jog figyelembevételével visszaadott Magyarországnak egy magyar többségű területet, benne egy olyan régiót is, amely összességében tekintve – nyolcvan-kilencven százalékban – székely lakosságú. Az 1930-as román népszámlálás szerint itt a székely többség vitathatatlan: az anyanyelv szerint Csík megyében 124 971 (82,8%), Háromszéken 117 868 (80,6%), Udvarhely megyében 123 885 (91,8%). A népesség aránya Maros megye történeti Székelyföldhöz tartozó részén is 80 százalék fölötti. Igazságos volt a második bécsi döntés? Igen, mert az agresszív román nacionalizmus 1920 után nem változott, folytatódott az 1860-as években elkezdett erőszakos nemzetállam-építés. Rónai András szavaival: a román nacionalizmus politikája „folytán Közép-Európában sehol sem volt olyan nagy a nemzetiségi elnyomás és jogfosztottság, mint Erdélyben. Érthető, hogy az erdélyi magyarság a második bécsi döntést örömmámorban fogadta, és megpróbáltatásainak végét látta benne”. Ez érthető, mert már Erdély megszállása idején (1918–1919) a román hadsereg rabol, gyilkol, erőszakoskodik. Óriási állami vagyont, nagy mennyiségű terményt harácsol, miközben nagyszámú erdélyi magyart deportál kényszermunkára Ó-Romániába. Egy-egy magyar település megszállása azzal kezdődött, hogy összeterelték a lakosságot, majd nyilvánosan megbotozták az elöljárókat, amibe sokan belehaltak vagy nyomorékká váltak. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be. Az atrocitások oly mértékűek, hogy még a pacifista beállítottságú Károlyi-kormány is azt tervezte, azokat könyv formában az európai közvélemény elé tárja. 1930-ban az erdélyi magyarság helyzetét Mikes Imre így látja: „jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és -végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közigazgatási terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.” E megállapítás jellemző az 1940-ig tartó időszakra is. Románia kisebbségi jogszabályai diszkriminatív és asszimilatív jellegűek, a nemzetiségpolitikát a „bukaresti liberális párti álláspont” határozza meg. Ennek lényege: megtörni a kisebbségek gazdasági és társadalmi pozícióit. E célt szolgálja például az 1921-es erdélyi földreform is. Diszkriminációval törekednek Erdély magyar és német városainak elrománosítására. A magyarságnak adott legkisebb engedmény is a „nemzetietlenség vádját vonta maga után” – állítja dr. Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének történésze. A magyarság érdekvédelmi szervezetei: a Kisebbségi Államtitkárság (1931), a Kisebbségi Főkormánybiztosság és a Kisebbségi Statútum (1938) külföld félrevezetésére szolgáltak, csak jelentéktelen kérdésekben dönthettek. A román államnacionalizmus a román nyelv és kultúra terjesztésével a kisebbségi közösségek asszimilálására, integrálására törekszik. Az erőszakos beolvasztó politika miatt érthető, hogy az erdélyi magyarság döntő többsége jogosnak érezte Erdély visszacsatolását. Igazságtalannak érzik a trianoni diktátumot azért is, mert a sokkal kisebb százalékarányú erdélyi románok (43%) az önrendelkezés jogára hivatkozva 1918. december elsején rendelkezhettek Kelet-Magyarország területe fölött, míg Erdély magyarsága nem dönthetett sorsáról. Székelyföld népe (85–90 százalékos aránya ellenére) sem határozhatott arról, hogy melyik országban szeretne élni, de arról sem, hogy saját államot hozhasson létre. Ha ismerjük az erdélyi magyarság 1940 előtti megalázó, másodrangú állampolgári sorsát, akkor megérthetjük a kitörő örömöt, amellyel a második bécsi döntést várta és fogadta. A második bécsi döntés etnikai szempontú határokat húzott, melyek kisebb hibái ellenére az adott helyzetben igazságosnak tekinthetők. Sajnos, az erdélyi magyarság sorsa, az igazságos megoldás nem érdekelte sem Sztálint, sem a Párizsi békeszerződés (1947. február 10.) aláíróit. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 22.Elkezdődött a történelmi konferencia GyergyószentmiklósonAz Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyói fiókszervezetének, valamint a Gyergyói Népfőiskolai Társaság szervezésében elkezdődött a már hagyományossá váló történelmi konferencia Gyergyószentmiklóson. A megnyitóra csütörtökön került sor a művelődési ház Karancsi Sándor termében. A konferencia idén a Werbőczy törvénykönyvétől Gyergyószentmiklós városjogáig címet viseli. Az érdeklődőket dr. Garda Dezső történész köszöntötte, majd átadta a szót Szarka Gábor konzulnak, aki Zsigmond Barna Pál főkonzul nevében is beszélt a jelenlévőkhöz. „A mai alkalom ismét egy jele annak a sokrétű tudományos és kulturális kapcsolatnak, amely Magyarországot és Székelyföldet összeköti. Örömmel látjuk az egyetemek, tudományos intézetek, levéltárak és múzeumok között szövődő egyre erősebb kapcsolatokat” – mondta, majd hozzátette, dr. Garda Dezső nagy szerepet vállal ennek ápolásában, mivel minden évben a konferencia megszervezésén tevékenykedik. Szarka Gábor gondolatait Mezei János polgármester megnyitó beszéde követte, aki az olvasásra, annak mindennapi igénybevételére hívta fel a figyelmet, majd megköszönte a kutatóknak a konferencián való részvételt. A megnyitóbeszédek után öt, különböző tematikájú előadásra került sor, az alábbiakban ezekről olvashatnak egy-egy rövid összefoglalót. Újabb régészeti adatok Gyergyószentmiklós történetéhez Demjén Andrea, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze legutóbbi kutatásaikból nyújtott át egy csokorra valót az érdeklődőnek. A szakember konkrétan három vizsgálódási területre tért ki. Előadásában Gyergyószentmiklós rövid története is helyet kapott. Mint mondta, kissé hézagos a középkori Gyergyószentmiklós képe. Ezt követően bemutatta a gyergyószentmiklósi Both-váránál, a Szent Miklós római-katolikus templomnál, valamint a pricskei vámházaknál végzett kutatásaik eredményeit. Kifejtette, a Both-váránál a kerítőfal, valamint a torony feltárására irányult a vizsgálat, a munkába pedig egyetemi hallgatók, valamint általános iskolás diákok is bekapcsolódtak. Elmondta, a négy éves munka a torony, valamint a kerítőfal meglétét eredményezi, de hozzátette, a két dolog közötti kapcsolat kérdéses maradt. A templomnál végzett feltárásokról elmondta, az építmény két támpillérét utólag hozhatták létre, a kutatások során pedig különböző tárgyakat, többek között III. Zsigmond idejéből való lengyel pénzérmét is találtak. A Pricskén végzett ásatásokról Demjén Andrea többek között kifejtette, hozzávetőleg 100 évig működhetett a vám és veszteg intézet. Hozzátette, két istállót, valamint három lakóépületet tártak fel. Magyarország és magyarok a középkorban Dr. Csukovits Enikő a középkori Magyarországról tartott előadást, amelyben kitért a magyarok tájékozódására, de arra a képre is, amelyet mások alakítottak ki hajdanán a magyarokról és magáról az országról. Az MTA Történelemtudományi Intézetének szakembere kiemelte, az ókori geográfusok munkáiból tájékozódtak az emberek, de a különböző zarándokutak, majd pedig a kereszteshadjáratok is nagy szerepet játszottak a megismerésben. Előadásában elhangzott, Magyarországról szépen fogalmaztak, azonban a magyar néppel kapcsolatos leírások már nem beszélnek túl kedvesen. „Nem szabad megsértődnünk, mivel nem csak a magyarokról, hanem az összes népről a negatívumokat emelték ki. A mai magyar ember könnyen megsértődik, ez pedig a középkorban sem volt másképp” – mondta. Az ötszáz éves tripartitum Dr. Tringli István tartotta az idei konferencia névadójáról szóló előadást, Werbőczy István hármaskönyvéről beszélt a nagyérdeműnek. „A legolvasottabb volt, csupán a kalendáriumok múlták felül” – hangzott el mondandójában. Tringli kiemelte, nem törvénykönyvről, hanem szokásjogi gyűjteményről beszélünk, mivel ma törvények, hajdanán azonban szokásjog szerint ítélkeztek. A szakember a könyv szerkezetére, valamint a különböző kortárs-művekre is kitért. Mindszenti Krisztina második házassága A Nicolae Iorga Történelemtudományi Kutatóintézet részéről dr. Tüdős Kinga tartott előadást, ő egy szerelmi történetet, Mindszenti Krisztina második házasságának és életének körülményeit mutatta be. Krisztina, miután özvegy maradt, hozzáment Csáky István nagybirtokoshoz, az előadó pedig többször is felhívta a figyelmet a második férj által írt levelek szépségére, azoknak választékos megfogalmazására. Bodor Péter, a székely ezermester Az MTA külső tagjaként Bodor Péter ezermesterről tartott előadást dr. Pál Antal Sándor. Bemutatója többször is humoros töltetet kapott, mivel kiderült, hogy a valóságban sok dolog nem úgy történt Bodor Péterrel, ahogy azt a népi hiedelmek tartják. Először is nincsenek bizonyítékok arra, hogy mérnök lett volna, továbbá fény derült arra, hogy mégis használtak vasszögeket a Maros-híd építésénél, így az nem teljesen fából készült. A történész mindezek mellett kiemelte, Bodor akár híres feltaláló is lehetett volna, a szűkös anyagi keretek miatt azonban megmaradt székely ezermesternek. Leghíresebb műve a marosvásárhelyi zenélő kút, azonban nem csak pozitívumokkal hívta fel magára a figyelmet, kétszer is ült börtönben pénzhamisítás miatt – hangzott el a bemutatóban. Az előadó mindezek mellett felhívta a figyelmet, 2013-ban film is készült Bodor Péterről, amit a Román Televízió (TVR) magyar adásának munkatársai készítettek. A konferencia pénteken tovább folytatódik, délelőtt 9 órától újabb előadásokat hallgathatnak az érdeklődők, amelyekre szintén a Karancsi Sándor teremben kerül sor Kertész László. Székelyhon.ro 2014. augusztus 30.1940. augusztus 30. – A második bécsi döntés1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel. Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg. Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes. II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét. A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult. Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között. Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását. Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka. Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 4.Trianon: a nemzeti összetartozás napjaKereken 95 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba. Érdemes lett volna ellenállni? A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult. Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé. Ki adja nevét A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást. A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt. A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hőtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra. Az Egyesült Államok nem írta alá Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült. Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést. Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében. Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal. A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult. A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Az ég is gyászolt… Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt. A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra. 10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak. Válás – ezer év után A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta. A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették. Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen. A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak. 1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. - múlt-kor/B.T. maszol.ro 2015. augusztus 31.A második bécsi döntést 75 éve hirdették kiHetvenöt éve, 1940. augusztus 30-án hirdette ki a bécsi Belvedere palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország visszakapta az 1920-as trianoni békében Romániához került Erdély északi részét. A trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, ezután a vezetés figyelme Erdély felé fordult. Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései, és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak. Az 1939. évi Molotov- Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát, az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett. A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. 1940 nyarára rendkívül kiéleződött a magyar-román viszony, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze. A határrevízió azonban nem kapott zöld utat a harctereken sikert sikerre halmozó náci Németországtól. Miután a felderítés adatai azt mutatták, hogy a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben van, a magyar vezetés a tárgyalások felé hajlott. A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak. Még folytak az alkudozások, amikor augusztus 22-én a magyar kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit, ám Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással. Románia elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos számára, míg Magyarország felvonulási terepként volt értékes a Szovjetunió elleni hadba lépéskor. Németország és szövetségese, Olaszország augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval). A diplomáciai "beavatkozás" miatt a magyar hadba lépés elmaradt, a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült. Az új magyar–román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg. A Führer olyan megoldást keresett, amely "pacifikálja" a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes- Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt. A nyomvonal a Keleti- Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját. A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt, az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1, százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély továbbra is Romániához tartozott, itt mintegy 400 ezer magyar élt. A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában szerzett tudomást a döntésről. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu román külügyminiszter a sokk miatt el is ájult. A "bécsi diktátum", ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett, az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a "döntőbíráskodás" és a "második bécsi döntés" semlegesebb fogalma honosodott meg). A magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott "ajándékért" magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós. Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet. Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek, a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be. A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is. Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 8.Nem Hitler adta vissza Észak-Erdélyt1940. szeptember 6-án vonult be a Királyi Honvédség Nagyváradra. Erre a napra emlékeztek 2015. szeptember 6-án, vasárnap hat órától a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székházának dísztermében. A visszaemlékező eseményen Raffay Ernő történész tartott előadást Észak- és Kelet-Erdély visszacsatolása 1940-ben címmel. A szervezők nevében Nagy József Barna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi elnöke köszöntötte a PKE dísztermét zsúfolásig megtöltő közönséget, majd Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke szólt az egybegyűltekhez. Kifejtette, hogy 1940-ben az volt az igazságos, „és ma is az jelentené az igazságtételt, ha a törvénytelenül és igazságtalanul elszakított területek visszakerülnének Magyarországhoz. A trianoni békediktátum egy igazságtalan rablóbéke volt, melynek a mai napig isszuk a levét” – fogalmazott Tőkés László, aki azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a határrevíziónak jelen pillanatban nincs esélye. „Mivel a politikai és népességi körülmények figyelembe vételével nem lehet valóságalapja bárminémű területfelülvizsgálatnak, éppen ezért a járható utat kell keresnünk”. Ezt a járható utat a „területért jogokat” formulában foglalta össze Tőkés László, kifejtve, hogy ha Magyarország nem nyerheti vissza a magyar haza elszakított részeit, akkor ezzel szemben legalább teljes körű jogokat nyerjen a külhonban szakadt magyarság. „A korlátozott önrendelkezés, vagyis az autonómia jelenthetné a megoldást, ami megállíthatná azt a leépülési folymatot, amely az elmúlt évszázadban végbement. De nem csupán a politikai rendezésen, hanem a mi erkölcsi alapállásunkon, szellemiségünkön, cselekvőképsségünkön múlik, hogy ki tudjuk-e vívni a bennünket megillető jogokat” – szögezte le Tőkés László, majd így folytatta: „Sajnos a külhoni magyarság és az anyaország sincs abban a helyzetben, hogy ezt a jogérvényesítést ki tudjuk harcolni. Gyökeres változásra van szükség a magyar politikában és a magyarság állapotában ahhoz, hogy erről a célkitűzésről egyáltalán beszélhessünk”. Végezetül a politikus felhívta a figyelmet a magyarság fogyásának negatív folyamatára, ami miatt nagyon meggyengült a magyar közösség. A revízió alapja Tőkés László beszéde után tartotta meg előadását Raffay Ernő történész, aki elöljáróban emlékeztetett arra, hogy a trianoni béke megkötésével Magyarország területének 71,3 százalékát, lakosságának pedig két harmadát vették el, a magyar nemzetiségűek egy harmada került idegen uralom alá. „Példátlan méltánytalanság volt ez a magyarsággal szemben” – szögezte le Raffay Ernő, elárulva azt, hogy így gondolták ezt a korabeli magyar politikusok is, hiszen mindenkinek, a baloldali közéleti személyiségeknek is az volt az elvük, hogy amikor lehet, Magyarország szerezzen vissza annyi területet, amennyit csak lehet. Politikai próbálkozások Raffay elmondta, hogy a két világháború között Magyarország arra törekedett, hogy az őt gyűrűbe fogó Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia alkotta szövetséget szétbontsa. Először egy lengyel-magyar-román szövetséggel próbálkoztak, ami azért nem valósult meg, mert a románok nem voltak hajlandóak visszadni Magyarországnak a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonalat. Majd egy jugoszláv-magyar szövetséget próbáltak kiépíteni a magyar politikusok, ez viszont Olaszország ellenállásán hiúsult meg, mely balkáni hatalmi törekvéseinek gátját látta ebben a szövetkezésben. „A csehszlovákokkal érdemben sosem lehetett tárgyalni” – fűzte hozzá a történész, aki a továbbiakban elmondta, hogy a geopolitikai helyzet akkor változott radikálisan, amikor Németországban Hitler került hatalomra, akinek deklarált törekvése volt az első világháborút lezáró békerendszer felülvizsgálata. Nem Hitler adta Ebben a kontextusban szögezte le Raffay Ernő azt, hogy nem igaz az a széltében-hosszában hangoztatott tézis, miszerint Magyarország Hitler tenyeréből kapta vissza Észak-Erdélyt. 1940 július 2-án Csáky István külügyminiszter ugyanis nyilatkozatot tett közzé, melyben háborút helyezett kilátásba Románia ellen, ami kiváltotta Hitler dühét, hiszen ő már készült a Szovjetunió megtámadására, és ehhez szüksége volt a romániai olajra. Hitler ennek nyomán írt levelet a román királynak, amelyben szorgalmazta azt, hogy Románia kezdjen tárgyalásokba Magyarországgal a területi problémákról. Hitler azzal győzte meg Romániát, hogy jogosnak ítélte meg a magyar, illetve a bolgár területi igényeket, és amennyiben Románia nem bocsátkozik tárgyalásokba, akkor magyar és szovjet csapatok fogják megtámadni az országot. Románia tehát nem Németország kényszerítésére, hanem amúgy is szorult helyeztében bocsátkozott tárgyalásokba a határrevízióról. Alkudozás Az 1940 augusztusában Magyarországgal folytatott szörényvári (Drobeta -Turnu Severin) tárgyalásokon a román fél eleinte 14 ezer négyzetméternyi területet ajánlott fel Magyarországnak, utóbbi ennek a területnek a többszörösét kérte. A románok végső ajánlata 27 ezer négyzetkilométer volt azzal a feltétellel, hogy a Romániának megmaradó területről áttelepítenék a teljes magyar lakosságot. Ezt a magyar fél nem fogadta el. Ekkor kérte Románia a döntőbíráskodást Németországtól és Olaszországtól. Hitler korábban már bejelentette, hogy Magyarország maximum negyvenezer négyzetkilométert kaphat vissza, de az 1940 augusztus 30-án aláirt második bécsi döntés során végül több mint 43 négyzetkilométert nyert vissza Magyarország. A második bécsi döntés eredményeképpen került vissza Magyarországhoz Nagyvárad is, ahova a magyar katonaság 1940 szeptember 6-án vonult be Horthy Miklós kormányzó vezetésével. Raffay Ernő előadása után Csomortányi Istvántól, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei elnöke átnyújtotta neki a Partium zászlóját, majd levetítették az 1940 szeptember 6-iki bevonulásról és ünnepségekről készült korabeli filmfelvélt. Az esemény utolsó részében felléptek a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus. Pap István erdon.ro 2017. június 1.Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységérőlKik, milyen körülmények között és hogyan próbáltak meg teljesíteni egy lényegében reménytelen küldetést? Milyen stratégiával és taktikákkal igyekezett minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni Magyarországnak a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar küldöttség? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ – nagyrészt korabeli, a szakemberek számára is újdonságot jelentő – a nagypolitika kulisszái mögé is betekintést engedő dokumentumok segítségével az a hamarosan megjelenő kötet, amelyet az MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagja, Zeidler Miklós szerkesztett. Negyedóra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést. Az ehhez a – magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő könyv. A napló, amelyből kettő van A közölt forrásanyag zömét a békedelegáció hivatalos naplója teszi ki. Mint az a szerkesztő, Zeidler Miklós által írt előszóból kiderül: „ennek egyik változata már régóta ismert volt – főként a történészek előtt –, hiszen 1939-ben megjelent a Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary (Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájához) című kiadványsorozat első kötetében. Ez az iratgyűjtemény elsősorban a külföld számára készült, s a második világháború idején a külvilág előtt kívánta forrásszerűen bemutatni – és igazolni – a magyar külpolitika 1918–1921 közötti lépéseit, a dokumentumokat értelemszerűen idegen nyelven közölte. Az angol, a francia és a német nyelvű iratok eredeti nyelven jelentek meg, a többi forrás – így a békeküldöttség naplója is – angol fordítást kapott. Mivel alcíme szerint Csáky István gróf (Neuillyben Apponyi Albert személyi titkára, a kötet megjelenésekor már Magyarország külügyminisztere) feljegyzései alapján készült, olykor »Csáky-napló«-ként is hivatkoztak rá.” A közelmúltban azonban egy a történetírás számára is újdonságot jelentő dokumentummal gazdagodott a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos források köre. „Előkerült az angol fordítás alapját képező szöveg első – természetesen magyar nyelvű – változata, mégpedig annak a Wettstein Jánosnak a hagyatékából, aki a békedelegáció főtitkárhelyetteseként a feljegyzéseket készítette.” A szerkesztő előszavából az is kiderül, hogy „mivel a Wettstein-napló afféle belső munkaanyag volt, és nem a nyilvánosság számára készült, meglehetős nyíltsággal szólt néhány bizalmas ügyről is. Így például azokról a propagandaakciókról, amelyeket a magyar kormány által politikailag és anyagilag is támogatott magyarbarát szlovák, ruszin és bánáti aktivisták hajtottak végre 1920 első felében azzal a céllal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és a Bánság területét ne csatolják el Magyarországtól.” E két dokumentum közlésének módja határozza meg a kötet szerkezetét. A Wettstein-napló eredetije és a Csáky-napló magyar fordítása az oldalpárok bal oldalán olvasható, míg a jobb oldalon a napi bejegyzésekhez dátum, illetve téma szerint kapcsolódó egyéb források kaptak helyet. A történelem iránt érdeklődő, de nem szakember olvasó számára talán ez utóbbiak a kötet legérdekesebb lapjai. Megelevenedő történelmi alakok, a háború utáni Párizs mindennapjai, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor pillanatai ismerhetők meg a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnaplókból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből karikatúrákból és fényképekből. - „... tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. [...] És mégis: az az idő, amelyet ilyen lelki kínok közt töltöttünk el, kedves emléket is hagyott bennünk –gondolom, mindnyájunkban – annak a jelenségnek révén, amely azt tűrhetővé tette, sőt időnként kellemessé, lélekemelővé. Mert csoda történt ott Neuilly-ben, szeretetre méltó csoda, melyet vajha tudnánk itt nagyobb méretekben megismételni: együtt volt vagy hatvan magyar ember, és nem volt sem pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában, a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát...” (Apponyi Albert előszava Benda Jenő riportkönyvéhez, 1920. június) Historiográfiai unikumok A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: szóban vagy képen megjelenik többek között a magyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde, a területvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, a külügyminiszter és a hercegprímás folyamodványa a katolikus egyház közbenjárásáért, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határjavaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szépségverseny, a békekonferencia végső döntése a magyar határokról, az amerikai magyarok washingtoni tüntetése, a francia–magyar titkos tárgyalások, Apponyi memoranduma a béke aláírásának vagy elutasításának kérdéséről s végül egy képriport a békeszerződés aláírásáról. A 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépírónőből, négy nyomdászból, négy irodaszolgából, hat újságíróból, öt vasutasból és hatfős vasúti éttermi személyzetből álló, 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Apponyi Albert gróf vezetésével útra kelt békedelegáció – amelyhez útközben, illetve később még néhányan csatlakoztak – szállását Párizs határán kívül, egy neuillyi szállodában jelölték ki. Mozgását pedig korlátozták, nehogy a magyar küldöttek politikusokkal vagy újságírókkal lépjenek kapcsolatba a francia fővárosban, s így nagyobb nyilvánosságot szerezzenek nézeteik terjesztéséhez. A körülményeket illusztrálja egyebek mellett az is, hogy ennek a második emeleti két szűk szobájában működött a békedelegáció irodája és irattára, s itt helyezték el az állami nyomdából kölcsönzött kis kézisajtót is, melynek lendkerekét a delegáció 50 év alatti férfi tagjai váltott műszakban, párosával forgatták. A közölt dokumentumokban részletesen olvashatunk olyan, a magyar történelmi köztudatban legendává vált eseményekről, mint például Apponyi Albertnek a békekonferencián – felváltva francia és angol nyelven – elmondott, a magyar álláspontot ismertető, majd azt a jelen lévő olasz kormányfő iránti udvariassági gesztusként olaszul is röviden összegző beszédéről, annak közvetlen fogadtatásáról és közvetett hatásáról vagy Teleki Pál etnográfiai térképéről, a „carte rouge”-ról („vörös térkép”). Kevésbé ismert az a dokumentumok alapján megelevenedő, az olvasó számára pedig még a végkifejlet ismeretében is drámai feszültséget hordozó dilemmával kapcsolatos vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait. - A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920 januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás- és irodalomjegyzék, valamint névmutató. A magyar békeküldöttség naplója Neuilly – Versailles – Budapest (1920) A forrásszövegeket válogatta, az idegen nyelvű szövegeket fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Zeidler Miklós MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Budapest, 2017 https://mta.hu/tudomany_hirei 2017. augusztus 30.Hetvenhét esztendeje történt a második bécsi döntésHetvenhét éve, 1940. augusztus 30-án hirdette ki a bécsi Belvedere palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország visszakapta az 1920-as trianoni békében Romániához került Erdély északi részét. A trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, ezután a vezetés figyelme Erdély felé fordult. Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései, és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak. Az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát, az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett. A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. 1940 nyarára rendkívül kiéleződött a magyar-román viszony, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze. A határrevízió azonban nem kapott zöld utat a harctereken sikert sikerre halmozó náci Németországtól. Miután a felderítés adatai azt mutatták, hogy a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben van, a magyar vezetés a tárgyalások felé hajlott. A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak. Még folytak az alkudozások, amikor augusztus 22-én a magyar kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit, ám Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással. Románia elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos számára, míg Magyarország felvonulási terepként volt értékes a Szovjetunió elleni hadba lépéskor. Németország és szövetségese, Olaszország augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és a Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval). A diplomáciai "beavatkozás" miatt a magyar hadba lépés elmaradt, a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült. Az új magyar-román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg. A Führer olyan megoldást keresett, amely "pacifikálja" a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt. A nyomvonal a Keleti-Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját. A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt, az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1 százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély továbbra is Romániához tartozott, itt mintegy 400 ezer magyar élt. A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában szerzett tudomást a döntésről. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu román külügyminiszter a sokk miatt el is ájult. A "bécsi diktátum", ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett, az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a "döntőbíráskodás" és a "második bécsi döntés" semlegesebb fogalma honosodott meg). A magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott "ajándékért" magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós. Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet. Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A szeptember 5-től 13-ig tartó magyar bevonulás során a honvédséget az erdélyi magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette, miközben súlyos, gyilkosságokkal párosuló románellenes atrocitásokra is sor került. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek, a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be. A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is. mult-kor.hu; itthon.ma/kult lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
